Jumanee már nem az anyukájával alszik
Maszatos kiselefánt fekszik a földön, négy lába négyfelé áll. Nem úgy fest, mint aki egyhamar talpra tudna állni, rövidke ormányával bizonytalanul nyújtózkodik felfelé. Aztán oldalra dől a puha szalmaágyon, amit a zöld kertésznadrágos állatgondozók készítettek oda neki, de nyugtalanul ficereg, mert érzi, nem így kéne ennek mennie? Kicsit másképpen kellene látnia a dolgokat, mondjuk kilencven fokkal elforgatva. De ezt csak érzi, nem tudja még, hiszen most látja először mindezt: a mamáját, a kertésznadrágosokat, az állatkert épületét. Éppen csak most bújt ki, most csöppent erre a világra, de máris várja a sok hivatalos elintéznivaló: először is egy alácsúsztatott hatalmas műanyagzsák segítségével négyen felemelik és mérlegre teszik a "kicsikét". Megtapogatják, szemügyre veszik. Ezzel még semmi baj. De miért nem láthatja utána az anyukáját? Mi ez az elkülönített ketrec, ahová viszik, csak nem gyerekszoba?
A magára maradt kiselefánt kétségbeesetten próbál feltápászkodni a szalmával beszórt, nagy, üres teremben. Először csak feltérdel, de aztán lassan, bizonytalanul, imbolyogva kiegyenesíti a lábait. Eközben a szomszédból bekúszik egy ormány a rácson keresztül - nicsak, valaki drukkol odaát! Néhány perc múlva pedig - micsoda boldogság! - hirtelen elgördül a vastag rács, és izgatottan trombitálva, lobogó fülekkel berohan az anyuka, aki örömében abba se tudja hagyni a toporgást és a legyezést. A szőrös kobakú kiselefánt immár négy lábon állva keresgélni kezd az anyja hasa alatt motoszkálva: mit lehetne itt enni? Bizony 11-12 liter anyatejre lesz szüksége naponta, hogy jóllakjon. A nagy megpróbálja eligazítani az ormányával, hol is próbálkozzon, de a kicsi gyenge lábai megint csak összecsuklanak. "Ezt még gyakorolni kell, fiam" - simogatja meg a hátát szeretettel egy hosszú ormány.
Néhány nap múlva viszont már úgy masírozik körbe-körbe az udvaron anyja után, hogy alig remeg meg közben a térde. Sőt, pár év múlva Jumanee (Dzsumani), az első Magyarországon született afrikai elefánt szorgalmasan tornázik mamájával, Yokival együtt naponta háromszor. Vezényszóra ül, fekszik, felemeli a talpát és lóbálja a füleit. A tornaórát, ami karban tartja a hatalmas testű állatokat, kíváncsi látogatók csodálják nap mint nap. Az edzés legfőbb célja azonban nem ez. Az elefántok olyanok, mint a gyerekek: ha nem foglalkoznak velük, neveletlenek és erőszakosak lesznek, és káros szokásokat is felvehetnek, mint például az agyarkoptatás. Edzésekkel viszont nagyon sok mindenre meglehet tanítani őket, hiszen az elefántok a legokosabb szárazföldi állatok, akiknek ugyanolyan bonyolult nyelvük és kommunikációs rendszerük van, mint az embereknek. Sőt, néhányuk még a hangutánzást is megtanulja: más elefánt hangját, autómotor zúgást vagy néhány egyszerűbb emberi szót is kiadhatnak magukból szájuk és ormányuk segítségével.
Jumanee sorsa két éves korában szomorú fordulatot vett. Váratlanul elvesztette a mamáját, Yokit, aki elefánt időszámítás szerint még nagyon fiatal, mindössze tizenhét éves volt. (Az elefántok átlagos életkora hetven év.) Mivel egyetlen testvére másik állatkertbe költözött, a kiselefánt teljesen magára maradt. A délutáni pihenés alatt nem tudott odabújni anyjához, így hamar rossz alvó lett belőle. Az állatgondozók viszont nem hagyták ezt annyiban: felváltva babusgatták és ringatták a nyugtalan kicsikét, aki már rég lehagyta őket a növésben. Jumanee lassan megszokta, hogy ormány helyett kezek simogatják az oldalát, és anyja helyett egy kertésznadrágos férfi, Lukács Attila gondozó ringatja álomba. Azt azonban továbbra is várja, hogy új elefántok jöjjenek a nyíregyházi állatparkba, hiszen nagyon sok mindent kell még tanulnia. Egy elefánt tízéves koráig nő, és ugyanennyi ideig tanul is: például azt a bonyolult nyelvet, amin kommunikálnak egymással. Ha tehát Jumanee szeretne rendesen beszélni elefántul, kantáros nadrágos barátai mellett szüksége lesz ormányos segítségre is.
Czakó Tünde
