Kerülj a komfortzónán kívülre!
Idézetek a kalandpark rendhagyó vendégkönyvéből:
"Sziasztok! Én abból a "bandából" vagyok, akik május 28 és 29 között töltötték a ligetben életük legjobb osztálykirándulását!!!?"
"Én vagyok az áldozat, aki fent maradt a kötélpályán, és akit ledobtak az átemelésnél, az egész osztály nevében szeretném megköszönni, és Éva néninek és Péter bácsinak is hogy volt bátorságuk elhozni minket ide!?"
Hogy mit is jelent mindez, és hogyan tanulhatnak a gyerekek rövid idő alatt összetartást, bátorságot, önuralmat, arról Bodnár Piroskával, a Holdfény Liget munkatársával beszélgettünk.
Hogyan kezdtek gyerekekkel foglalkozni?
A Holdfény Liget kalandparknak állandó vendégei a gyerekek, de öt éve elkezdtünk táboroztatni is, mert kíváncsiak voltunk, hogy mennyire érdekli a gyerekeket és a szülőket. Eredeti indián tipikben szállásoltuk el a gyerkőcöket egy turnusban, de akkora volt a sikere, hogy következő évben már egész nyáron táboroztattunk. Az indián tábort kinőtt gyerekek igényei nagyobbaknak való táborokat is létrehoztak. A népszerűség titka egyrészt az lehet, hogy félnomád körülmények között élhetnek a gyerekek, másrészt pedig az, hogy a nevelőink élménypedagógiai módszerrel dolgoznak, tehát nem megmondják a gyereknek, hogy mit kell tennie, hanem különféle játékos feladatokkal, kalandokkal rávezetik, hogy lépjen ki a komfortzónájából. Hogy rájöjjön, milyen jó is kiszakadni a négy fal közül, a számítógép és a tévé rabságából.
Nem bonyolultabb rávezetni a gyerekeket valamire, mint egyszerűen megmondani, mit csináljanak?
Kisgyermekes anyukaként az a tapasztalatom, hogy ha valamit mutatok a gyereknek, csinálom, csinálom, teszem, teszem nap mint nap, akkor utánzással tanul. Ha csak azt mondom neki, mit akarok, hogy csináljon, az nem mindig sikeres. Az élmény- és kalandpedagógiának az a nagyon fontos ismérve, hogy a gyerek magától jön rá, hogy mi hogy működik és mi hogyan jó. Ha mindig benne vagyunk egy kis kockában, ami komfortos számunkra, akkor nem tanulunk, nem fejlődünk. Ha ebből kilépünk, mondjuk egy sziklamászással, amit nagyobb gyerekek már csinálnak, vagy egy hosszú biciklitúrával, akkor tudja a határait, megérti, hogy mi az, amit tud, mi az, amire képes. Ha túllépik ezt a határt, akkor nagyon büszke tud lenni magára, a társaira is, illetve őrá is büszkék a többiek. Ez nagyon fontos egy gyerek számára a tanulásban és fejlődésben.
Azért fektetnek erre a szemléletre nagy hangsúlyt, mert ez személyes tapasztalat az Önök életében is?
Igen, nekünk is vannak gyermekeink, és látjuk, hogy hogyan érdemes megtanítani a dolgokat. És ennek a módszernek köszönhetően akár egyedül is ott merjük hagyni a gyerekeket, mert megbízunk bennük, tudjuk, hogy ügyesek, és a parkban biztonságban is vannak.
A különböző pályákat és eszközöket - mint a drótkötélpálya vagy a csúszópályák - hogyan ellenőrzik? Önök is végig próbálják?
Igen, mindegyik pályát személyesen ellenőrizzük, illetve két-háromhetente végigcsúsznak rajta az animátoraink, és megnézik, minden rendben van-e. A gyerekprogramokra is ez a jellemző: amit kitalálunk, megálmodunk, azt végigpróbáljuk, és megpróbáljuk gyermeki fejjel, gyermeki fizikummal megvizsgálni, hogy jó-e. A tapasztalat azt mutatja, hogy jók szoktak lenni. Még a gyengébb gyerekek is felerősödnek a többiekhez, illetve az erősebbek tudják húzni a kisebbeket, fiatalabbakat.
Osztálykirándulásra mit ajánlanak?
Osztályközösség építő egynapos és többnapos programjaink is vannak. A raftingolás például nagyon érdekes és izgalmas. Itt folyik a Gyöngyös patak, ami nem olyan vadvizű, de egy gyermeknek vagy fiatalnak ez már hatalmas élményt tud nyújtani, hogy háromszemélyes gumifalú csónakban, természetesen mentőmellénnyel, lecsorognak egy másfélórás kis úton.
Hogyan, milyen eszközökkel lehet osztályközösséget építeni?
Az eszközök itt elsősorban az animátor, inkább úgy mondanám, tréner kezében vannak. A fizikai eszközök egyáltalán nem nélkülözhetetlenek egyébként, ami mindenképpen kell, az a jókedv, az együttműködés és az ötlet. Fizikai eszköznek pedig például kiváló a kötélkertünk, ahol különböző együttműködésre épülő feladatokat oldhatnak meg a gyerekek, amelyeket az edző az életkortól és a csoporttól függően állít össze.
És milyen mentális eszközöket alkalmaznak? Hogyan lehet például rávenni a gyerekeket, hogy ne széthúzóan, hanem összetartóan viselkedjenek?
Ehhez vannak azok a feladatsorok, amiket már hosszúévek óta gyűjtünk egy kis ?füzetbe?. Ez egy virtuális füzet, amiből a trénereink válogatni tudnak, hogy melyik csoportnál milyen feladathoz nyúljanak, hogy össze tudják húzni, vagy valami felé orientálni tudják a csoportot. Vegyünk egy példát! Azzal jön az osztályfőnök, hogy néhány gyerek elhúz a társaságtól, és nem nagyon akarnak valakit elfogadni, tehát kiközösítik. Ebben a helyzetben olyan feladatot adunk a csoportnak, amelyben ez a kiközösített gyerek lehet a középpontban. Például hangosan kell megoldani a feladatot, de a csoportban senki más sem beszélhet rajta kívül. Ő lesz a beszélő, és ő mondja meg, mit hogyan kell tenni, hogy a feladatot meg tudják oldani. Kiemeljük, hogy mindenki rácsodálkozzon, hogy milyen ügyes, nem is gondoltuk volna, hogy ilyen jól tud beszélni? És ez az ő lelkének is nagyon jót tesz.
Mi történik, ha van egy nagyon félénk gyerek az osztályban?
Semmiféleképpen sem erőltetjük. Mindig elmondjuk, hogy ha valamit nem szeretnének megcsinálni, abból a feladatból kiléphetnek. Az osztálykirándulás első lépése a "szerződéskötés", azaz megbeszéljük, hogy mik azok az idézőjeles szabályok, amiket be kell tartani ahhoz, hogy ne veszélyeztessük magunk és mások testi épségét. Ezeket meghozzuk, és a félénk gyereknek sem kell megijednie, mert tudja, hogy bármikor kiállhat a játékból. Ez egyébként ritkán szokott megtörténni, mert a csapat húzóereje mindig bevonja őt is. Az nagyon lelkesítő tud lenni, ha egy izgalmas, mondjuk időre menő játékban neki is részt kell venni, úgyhogy ilyenkor nem lacafacázik, csinálja ő is ügyesen, a többiek pedig szurkolnak neki. Ez nagyon hatásos szokott lenni.
A vendégkönyvet olvasva azzal találkoztam, hogy sokaknak az izgalmas programokon kívül az jelentett nagy élményt, hogy úgy érezték, ők is ?jók voltak?, ők is adtak valamit a trénereknek és kölcsönösen jól érezték magukat egymás társaságában. Hogy alakul ki ez a kapcsolat a vendégek és az itt dolgozók között?
Mindenképpen nagy szociális érzékenységgel rendelkeznek a dolgozóink. És valóban tudnak egy nevelőt is formálni a gyerekek, ahogy a saját szüleiket is. A táborok végén még egy érzékenyebb ölelés, könnyezés is előfordul, de hát ez természetes, hiszen egy héten keresztül együtt élnek meg olyan élményeket, amelyeket a hétköznapokban nem. A közös sziklamászás, raftingolás, kerékpártúra, vagy csak az, hogy a nevelővel együtt bandukolnak, beszélgetnek az erdőben, olyan sokat jelent a gyerekeknek, hogy tényleg meg is könnyezik. A nevelők pedig ugyanígy gondolnak vissza a csoportra, hogy ezek milyen aranyosak, jó fejek voltak, vagy megérintettek minket. Mert hiszen emberek vagyunk, és nagyon is megérintik a szívünket.
Önnek melyik a kedvenc pályája a parkon belül?
Mindegyik kedves a számomra, mert saját ötletekből alakultak ki. Amit nagyon szeretek, az a mezítlábas élményösvény. Ez a mesterséges tó mellett halad, amit mi hoztunk létre a park alsó részén. Tizennégy állomásból áll, a lényege pedig az, hogy le kell venni a cipőt és különböző természetes anyagokon áthaladva lehet végigmenni rajta. Van itt fenyőtüskétől kezdve tobozon és bazalton át homok, sőt, iszapos és vizes rész is, és mindez különféle stimulációkat ad a talpnak, a lábfejnek, amivel ugye az ember megint csak nem találkozik a hétköznapokban. Ezt nagyon szeretik mind a gyerekek, mind a felnőttek, mert itt le tudnak vetni minden gátlást. "Ne lépj a sárba!?" - mondják a szülők mindig a gyerekeknek. Itt pedig pont, hogy bele kell lépni a sárba. Megszabadulnak a hétköznapi korlátoktól. Ezt nagyon szeretem én is, sűrűn megjárom. Ez lehet talán a kedvencem, de az összeset kipróbáltam.
A vendégkönyvben időnként érdekes részletek is felbukkannak, mint például: "én vagyok az áldozat", vagy "én vagyok az, akit ledobtak", "x y megúszta és már jól van" - ezek mire utalnak?
A csapatépítő, közösségépítő tréningeken gyakran van olyan, hogy ki kell választani valakit egy bizonyos feladatra, de még nem tudja, mi lesz az pontosan. Megkérdezzük, ki a legbátrabb, és valaki mindig kiáll, hogy majd ő lesz az. És ilyenkor biztonságos környezetben, de olyan feladatokat kell megoldani, hogy például bele kell zuhanni a többiek karjába, vagy éppen a ponyvába, amit tartanak, akár csukott szemmel, akár magasból? Mindig a csoport szintjéhez mérten adjuk a feladatot. Ez utólag nagyon pozitív élmény: "Én vagyok az, aki lezuhant, és elkaptatok, és nagyon frankó volt, jól éreztem magamat!" Tehát nem kéz- és lábtörésről van szó, csak ismét egy kis kimozdulás a komfortzónáról: az illető tanul valamit magáról, a környezetében lévő emberekről, hogy megbízhat-e bennük stb.
Honnan merítették az ötleteket?
A kötélpálya ötlete Olaszországból származik. Egy kiállításon láttuk, és utána céltudatosan jártunk kötélpályákra, hogy lássuk, hogyan működik, majd mi is megvalósítottuk. A trénerség, csapatépítés pedig onnan jött, hogy több kollégámmal együtt tanuljuk különféle képzéseken, hogy egy outdoor tréner hogyan is bánjon egy csapattal, milyen feladatokat adjon nekik, és utána hogyan beszéljék meg, vonják le a tanulságot. Én például Hollandiában is részt vettem egy angol nyelvű képzésen.
Mikor minősül sikeresnek a csapatépítés és az utólagos megbeszélés?
Az mindenképpen sikeres, ha utána élményszerűen beszélnek róla. Ez akár még negatív élmény is lehet, például hogy "Én soha többé nem akarok leugrani a magasból". Innentől kezdve tudja a saját határait ezen a területen. Kicsit jobban megismerte saját magát. Persze az is cél, hogy élvezzék, amit csinálnak, de hát ugye az életben sem mindig ez a cél. Hanem hogy kihozzuk magunkból, ami bennünk van. Hogy eldöntsük, valamit szeretjük, vagy nem szeretünk, és ha nem szeretjük, akkor akarunk-e változtatni rajta, hogy megszeressük, újra átéljük. Ez a fejlődési folyamat a cél, ennek az elérése a siker.
http://holdfenyliget.hu
Czakó Tünde
